Az éj milyen sivatag, néma,

Minden Egész eltörött,

Óh! csak Lillát hagytad volna

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Hagyj el, óh Reménység!

Ismeritek az évek vonulását,

Szokványos nyári éjszakának indult.

és nem kap a virágok szirma ráncot

vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Az ég s az ég között.

Szeme színére visszarévedek.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

de te némán ülsz fülemben.

porod is neki szolgál.

gyermeked neki nemzed,

És ha neked nem, hát nekem.

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

én félek még reménykedem

mondják úr minden porszemen

néma kutakban a víz kibuzog.

s hozzám szegődik a gyalázat.

s hökken a hó a hideg havason.

A művészetnek ne legyenek korlátai -

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra