gyöngyöt dobálni, semminek örülni,

hogy a körúton járkál a november,

ha futni vágysz, én futni hagylak.

Mit rejthetnél el már előlem? –

Arcképed a szívemben, elmosódott

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,

Oly árvák ők mind, az öregek.

Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,

S megáldottam magamban ócska könyvét;

A mélyben néma, hallgató világok,

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,

végzi esti sétáját a telekkönyvezető,

kábít a nap, rettent az álom.

Páros kínt enyhíthet alázat.

Nékem már a rét hímetlen,

Csak maradj magadnak!

Ne lógasd a lábadat hiába;

Csak ment és teregetett némán,

Nem nyafognék, de most már késő,

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Harmat leszek, ha te napsugár vagy…

Aludjál hát, szép természet,

Vége van a nyárnak,

“Kis cipőt, kis cipőt!” –